András apostol egyike volt a tizenkét tanítványnak, akik szem- és fültanúi lettek Jézus Krisztus földi művének. A Galileából (nem-zsidók-tartománya) származó András testvére volt Simon Péter, akit Jézus az egyház alapjává tett meg.

András Isten-keresésére jellemző, hogy a Jézus szolgálatát előkészítő utolsó próféta, Keresztelő János tanítványává szegődött, majd miután szolgálata csúcsán Keresztelő János rámutatott az "Isten Bárányára" (Jézusra), András azonnal Jézus követője lett. Testvérét, Pétert is András vitte Jézushoz, s míg András a maga elhatározásából akart Jézus tanítványa lenni, addig Pétert Jézus szólította fel erre a szolgálatra. Így a két testvér otthagyta a halászéletet és háromévnyi tanítványságot vállaltak, utána pedig életük végéig tanúságot tettek szerte a világon, és Jézus Krisztus mellett életük árán is kiálltak.

Az evangéliumokban András apostol a józan gondolkodású, kulturálisan nyitott, tettre kész tanítvány képét jeleníti meg, mely természete a legendákban fennmaradt élettörténetében is kirajzolódik. Apostoli gondolkodása és tettrekészsége leginkább a kenyérszaporítás csodája alkalmával tűnik ki. Kulturális nyitottságát pedig akkor érjük tetten, mikor a Júdeában örökké fennálló idegengyűlölet ellenére szívélyes az idegen görögökhöz, ugyanis meghallgatja kérésüket, és azt tolmácsolja is Jézus felé.

Valószínűleg ezen mélyen emberséges tulajdonságainak köszönhető az is, hogy Jézus feltámadása után az isteni elhívást elsőként Kis-Ázsiában teljesíti, de nem a Pál által látogatott tengerparti területeken, hanem Örményországban és Kurdisztánban, tehát a Fekete-tengertől délre eső vidékeken. Valószínűsíthető, hogy András szeretettel és nem erőszakkal végzett szolgálatának eredménye, hogy a világon először Örményországban lett államvallás a kereszténység.

Nyitottságának, megértő szemléletének köszönhetjük talán, hogy a különböző kultúrákban is képviselni tudta Jézus Krisztus evangéliumát, feltehetően nem olyan formán, hogy a számára újszerűnek tűnő kultúrára ráerőszakolta a sajátját a hozott üzenet megértése végett, hanem ő vette magára az adott kultúrát, és annak a népnek a hagyomány-elemeit használva adta tovább a jóhírt. Ennél hatékonyabb misszionáriusi módszer azóta sem létezik.
Csak ennek tudjuk tulajdonítani azt a soha felül nem múlt tettét, hogy a legendás és titokzatos szkíták is beengedték Jézus apostolát belső életükbe, miután átlépte a Dunát. A "szkíta erkölcs" és a "szkíta törvény" igen híresek voltak az ókorban, s ma már azt is tudjuk, hogy elképesztően szervezett társadalmú, magas kultúrát művelő ősi és hatalmas nép voltak. De András nem csak hogy az országukban telepedhetett le egy időre, hanem komoly mértékben részt vett Szkítia vallási életének alakításában is. András apostol, ahogy más kultúrák esetében, úgy a szkítáknál is alaposan elmerülhetett a hagyományokban, a nép Isten-hitében. Nem írnak róla sokat, pedig megilletné a dicséret az apostolt, hogy András ezzel egyedülálló dolgot kísérelt és valósított meg az egész ókort tekintve! Ezt a teljesítményt András apostolon kívül, csak Fülöp apostol közelítette meg, a "ló-szerető". Ezért nevezzük Andrást és Fülöpöt máig úgy, hogy "a két szkíta-térítő". Jellemző a szkítákra, hogy Jézus tanítványain kívül más történelmi személy nem mondhatja el magáról, hogy ilyen mélyre hatolhatott a titokzatos szkíták életébe. András apostoli műve óta keresztények a szkíták.

András apostol nagyon fontos személy a magyar nemzet emlékezetében. Annál is inkább, mivel a magyarság önmagát szkítának jelölte meg ezer éven át, és számtalan szkíta-hagyomány mutatható ki a mai napig a gazdag magyar kultúrában. Továbbá a honfoglalás kori arab és európai írók mind, de a magyarság szövetségesei és ellenfelei is mindannyian szkítának nevezik a magyarokat. A szkíta emlékezet ezért megtartotta azt a hagyományt, hogy a magyarság a jóhírt elsőként nem térítőpapoktól, hanem András és Fülöp apostoltól, Jézus két tanítványától kapta.
Éppen ezért nem véletlen, hogy a Kárpát-medencében épített első keresztény templomok zöme Szent András tiszteletére épült. Valószínűleg eme régi keresztény hit miatt jellemző lelete a magyar honfoglalás kori síroknak a kereszt.
Továbbá fennmaradt egy kevés információ a magyar táltos-hagyományokból is, mely alapján a magyar táltosok önmagukat az András apostol által hozott hit őrzőinek tartották, az általuk újnak nevezett, "római hittel" szemben. Ez a hivatástudatuk még a 20. században is élénken élt.